A profi munkáim nagy részét Canon rendszerrel készítem. Jelenleg egy Canon R6 vázzal dolgozom, többnyire Sigma objektívekkel, és ezek közül is a 35 mm áll hozzám a legközelebb. Számomra ez az egyik legtermészetesebb gyújtótáv: közel van ahhoz, ahogyan látunk, nem tolja túl a perspektívát, nem távolít el feleslegesen, egyszerűen csak őszintén mutatja meg a világot.
Rengeteg fontos munkám, emlékem és kedvenc képem készült ezen a rendszeren. A Canon R6 gyors, pontos, megbízható, és amikor dolgozni kell, pontosan azt adja, amire szükségem van.
2025 nyarára viszont olyan sok munkám lett, hogy egy ponton azt vettem észre: elfáradtam. Nem azért, mert ne szerettem volna a projektjeimet. Épp ellenkezőleg. Élveztem a fotózásokat, szerettem az emberekkel dolgozni, és szerettem az elkészült anyagokat is. Közben viszont beindult egy folyamatos körforgás: megyek, fotózok, válogatok, szerkesztek, átadok. Aztán kezdődik elölről.
Túl sok lett. Túl gyors lett.
Nem a fotózás szeretete tűnt el belőlem, hanem valahol elveszett az az öröm, ami miatt annak idején beleszerettem. Az a csendes figyelem. Az a felfedezés. Az az érzés, amikor nem csak elkészítesz egy képet, hanem valóban meg is éled.
Ekkor jött képbe a Fuji X100VI.
Ez a kamera nem azért lett fontos számomra, mert jobb lett volna, mint a Canon. Nem gyorsabb, nem precízebb, és nem is ezt vártam tőle. Pont az ellenkezője miatt szerettem meg. Nem akar mindent helyettem megoldani. Nem siet. Nem csak kiszolgál, hanem lelassít.
És nekem pontosan erre volt szükségem.
A Fuji arra kényszerített, hogy újra jobban nézzek. Hogy ne csak reagáljak, hanem előre lássak. Hogy ne csak kattintsak, hanem előbb meglássam a képet. Átgondoljam a jelenetet, megérezzem a hangulatát, beállítsam, és úgy készítsem el. Ez a lassabb működés nem hátráltatott, hanem visszahozott valami nagyon fontosat: a jelenlétet.
A Fuji világához az is hozzátartozik, amiért olyan sokan szeretik: az előre beállítható receptek, az in-camera karakter, az a különleges képi hangulat, amit már a gépben létre tud hozni. A hobbi fotózásaimnál ez sokszor kiváltotta az utómunkát. Egyszerűen elkészítem a képet, letöltöm, és azt érzem: ez kész. Ez már működik. Ez már él.
Ez számomra felszabadító élmény volt.
Amikor a munkád része a folyamatos válogatás és szerkesztés, egészen más érzés olyan fotókat készíteni, amelyek nem csak alapanyagként kerülnek ki a kamerából, hanem majdnem végleges formában. Ez újra közelebb vitt ahhoz a gyermeki örömhöz, amit a fotózás elején éreztem.
Ehhez jön még a Fuji X100VI mérete is. Kicsi, könnyű, zsebre tehető, így szinte mindig velem van. Szinte minden nap fotózok vele, és tényleg a mindennapjaim része lett. Egészen őszintén: a tacskóm után az egyik legállandóbb társam lett.
És emiatt lett több számomra, mint egy egyszerű második kamera.
Nem csak egy eszköz, amit néha előveszek, hanem valami, ami visszahozta a spontaneitást a fotózásba. Azt, hogy ne csak dolgozzak vele, hanem újra éljem is ezt az egészet. Hogy észrevegyem az apró fényeket, helyzeteket, hangulatokat, amik mellett rohanás közben sokszor elsétál az ember.
Az pedig különösen izgalmas fordulat, hogy bár eredetileg inkább a saját örömömre került hozzám, ma már sok profi megrendelésemhez is kifejezetten kérik ezt a kamerát. Van egy sajátos atmoszférája, amit az emberek éreznek a képein. Én pedig örömmel dolgozom vele ilyen helyzetekben is.
Talán azért is, mert a látásmódomhoz eleve nagyon közel áll. A Fuji 23 mm-es objektívje a szenzorméret miatt nagyjából 35 mm-es látószögnek felel meg, vagyis ugyanazt a természetes, emberközeli világot adja, amit a Canon rendszeren is annyira szeretek.
A Canon R6 számomra ma is az egyik legfontosabb munkaeszközöm. Stabil, gyors, pontos, és professzionális helyzetekben elképesztően megbízható társ. A Fuji X100VI viszont valami mást adott. Nem lecserélte, hanem kiegészítette. Nem jobbá tett, hanem közelebb vitt ahhoz, amit a fotózás számomra valójában jelent.
Néha nem egy új kamera hiányzik az ember életéből, hanem egy másik ritmus.
Nekem ezt adta vissza a Fuji.